Tündér vagy ember
Fellegekben szárnyaló ragadozó vad madár,
Mely óhatatlan mindenlátó napsugárként jár,
Setét tengermélyt kutató nagyszerű halbúvár,
Ki vakon is az éjben ismeretlen eltalál,
Légben lebegő létért loholó mohó világ,
Hasztalan hajszoljva halálba hajtja önmagát.
Dicsőbbre vágyik az, ki él, bár ha nem is mozog!
Ez űrpornyi golyón kutatja újra meg újra,
Látóhatárt végtelennek éli meg, s nem unja,
Testét felsebzi, hogy csonkjait kincsként dugdossa,
Mint sajátját helyéről megrögzött elvonszolja,
Porrá sohsem válna, mennyet otthonként elvárja.
Hiszi, e kis korongot, mint tenyerét uralja,
Gépe úttalan, titkolt légösvényt is mutatja,
Felszáll csillagokba, mégis belátja csalódva,
Mennynek földe sehol oly távol, s nincs semmi csoda.
Még messzebb hát, hol nem járt élő lény még soha!
Valóság nem oly durva: Földön él a Föld ura.
Én, csak én érzem létét itt e parányi honba’,
Égi leánynak, kinek arcát fennt tündér mossa,
Oly tisztára, hogy ki látja egyenest megleli,
Fényes utat, amely értelemmel megruházza
Sorsunk, amely mégis kíntól lehet csak emberi.
S ki elhiszi, csak néki lehet jövővel teli.
Ostoba szavak, jövő nélküli üres remény!
Lássuk hamar, hadd jöjjön megbomlott színünk elé,
Mint holtat hurcoljuk hullajtó keresztfa felé!
Bizonyos, egyesek érzik, eltitkolják: féltik.
Vaj’ mit ér, ha tudomást sem vehetnek róla?
Bolond vagyok, lenyűgöztek a sugallat óta.
Mégis: rontó vak fényétől rég sehol rejtekem,
Így kérem, maradjon oly soká’ csendben itt velem,
Varázsa bár egy földit, mint cseppet elragadott,
Sejtés nélkül ő piszkos lelke másként ragyogott.
Érzi, ki égi társaiból párul adatott,
Mégsem száll hozzá, s köztünk lel emberi alakot.
Ha egyszer, e világ síkján lelném meg kapuját,
Megkérném, ne szóljon hozzám, őrizze csodáját,
S ha érdemesnek tartana, kezem megragadja,
S égi lét nyitját e világban megmutassa,
Csak szerelmét kérném, mint világi, ajándékba.
Gógánfa, 2009. július 28-29.
