Út a szerelemhez
avagy belső harc egy új érzéssel
Recsegve roppanó hóban tör talpam utat,
Lehelletet elfojtó lég lassan suttogja,
Hogy morajlik órmotlan ormon fagy otthona,
S köddé kever kéklő kéményt kányák karma,
Szürke szánalom oltalmával szállnak tova.
Várj még! Hamuszínű vakságban van-e még kín?
Hallgatnám susogásod, bár te nem laksz ottkinn,
Itten vagy te vén csaló, melengetlek téged.
Kutatod helyed, hol nap ragyog örök éjben?
Nem viselsz túl zordul, gyilkos táj ellenséged.
Marasztallak. Hisz ismerlek, hát mondd meg nekem:
Miért nem oly rideg benn kegyelmes hűv kezed?
Csalás a lelked, becsaptál, mint ember, érzem.
Oly lehetsz, mint bármelyikünk: érző, bár szellem.
Gyújtsd lángod, mutasd borzongó fák közt ösvényed.
Szerelem vár, mint kincs ódon buta térképen,
Kulcsa beégett szívedbe, rég ott volt éden.
S te hagyod, a ládát fagyvilágban boklásszam.
Bolondultként ordítok néked, lásd, hisz vérzem!
S ha e nyitány markomba hull, szétporladsz, s végem.
Gógánfa, 2009. július 27.
