Víg vallomás
Hol bújt előlem ezeddig sugárzó szépséged,
Nem kutatlak tovább, végre megleltem a helyed,
Bár keres halandó, tévút szerelem városa,
Írásban Ádám s Éva paradicsoma,
Hiába adnék tudomást, s jönne, nem találná,
Csak én érzem, én tudom, hogy melyik virágszálnál.
Engem nem furdal cím, melyik ház melyik udvara,
Hogy lakályod forró sivatag durva szurdoka,
Egy, csak egyetlen közös közeli pont kell nékem,
Hol leszállhat közénk csekély földi éden.
Tán szellő hozza felém reményteli illatod,
Jóllehet csak képzelem, de számomra vígalom.
Bár bájos sok repdeső tarkaszínű pillangó,
Érzés nélküli csoda oly hamar elillanó.
Szólod, vonzó vereslő alkonyban naplemente,
Mert nem láttad, mily holdunk nyugvó külleme,
Hogy mosolyog, bár fagyos terméktelen talaja,
Nem búsul, távol kiváncsi fajtánk akarata.
Rémiszt sötétség, elburkoló vakító öltöny,
Oly üres: hát érezd azt, amivel teletöltöd,
Jellem tükre ez: legyen vidám, hisz fent néznek rád,
Gondos tekintettel féltőn ölelnek át.
Eltitkolt álmom nem csal, hű és mindig őszinte,
Hogy védett búvóhelyül téged bizton őrizne.
Remegnél, mint kit világ véres végezete vár,
Midőn odabújnék hozzád, te mesebeli lány,
Beérném én ennyivel, hogy csodálhassam fényed,
Szolgálnám, miképp tartja törékeny kényed.
S ne haragudj, ha e sorok sértőn felzaklatnak,
Hogy mire véled, mint öreg bölcsöt, meghallgatlak.
Gógánfa, 2009. augusztus 3-4-5.
(szótagszám: 14-14-14-12-14-14)
